Mókusszag után a szájból. Mariay Ödön: Nyalka élete és halála | Nyugat | Kézikönyvtár
Teljes szövegű keresés Mariay Ödön: Nyalka élete és halála A fekete csikó nagy üggyel-bajjal vergődött fel az alomról, amelyen az anyja világra ellette. Alig-alig bírt megállani, úgy himbálódzott a teste vékony lábaszárán, akár a holló gyenge galyon. Az öregedő kanca becéző röhögéssel vigyázta minden moccanását s még a nyelve erejétől is féltette, mikor végignyalt a puha pelyhes hátacskáján.
A csikó remegő cimpákkal szamuklált ide-oda. A trágyagőzös istálló enyhe homálya, az anyja szaga és nyalakodása, mind nagyon kellemes észrevevés volt, de valami hajkurászó elégedetlenség tovább keresgéltetett vele, míg csak rá nem akadt az illatos tőgyre. Mohón kapta be az egyik feszülő csecset s a nyelve alá zubogó édesded tejjel egyre kiteljesedőbb gyönyörűség gyanánt érezgette magába a létet.
Hirtelen fénysugarak özöne bökte szembe: kitárult az istálló ajtaja.
- Rókagomba: gyógyhatású és ellenjavallatok.
- Tudja-e, hogy a macska miért tolja a fenekét a gazdája orrához?
- Pinworms kezelési módszerek
- A bőr parazitáinak eltávolítása
Másfajta szagú, két lábon járó állatok gyermekekben alkalmazott helminthiases drogok fel előtte: Az inát menekülésre indította az ösztön, de már is odaugrottak hozzá, letépték a száját az emlőről, olyat löktek rajta, majd felhemperedett és elhurcolták a szúrós világosságba. Ijedten nyikkant el, hallotta az anyja aggodalmas hörrenését, durva karmok kaparásztak a testén végig, minden íze reszketett, mikor végre a helyére taszigálták.
Elfeledkezett a szopásról és sarkig nyitott szemmel, bámulta, bámulta a szüntelenül dörmögő idegen állatokat. Attól kezdve nem volt nap, hogy fel ne rebbent volna a kilincs zörrenésére, rögtön rá csudálatosan megnyílt a sötét fal és fénnyel a nyomában megjelent a Kétlábú.
Néha még vaksetét éjszaka is betámított s a markából árasztott ragyogást az ólba. Addig kísérte tekintetével a libegő mécslángot, amíg csak látta és ilyenkor bontakozott fel legtisztábban a furcsa lény hatalmas voltáról benne motoszkáló sejtelem.
Esti kréta
Szorongó érdeklődéssel figyelte, mint tesz-vesz, s sürög-forog körülötte. Valahányszor arrább lökdöste, mindig azt hallotta a szájából: — Nyalka! Nyalka ne! Ha nem fülelt, keményen rácsapott és zsenge testecskéjének fájdalma hovahamarább megtanított rá, hogy félelmetes állatnak ő: Nyalka! Meg-megesett, hogy nyitva mókusszag után a szájból az ajtót és akkor heves kíváncsisággal tipegett a rejtelmes fénydarab felé, de mielőtt odáig érhetett volna, okvetlen előkerült valahonnan és visszakergette.
Egy reggel aztán betelt vágyainak netovábbja: kidughatta kis-nagy fejét a veréce fölött. Vakító fehérség, csendlett rá mindenfelől. Az udvar mélyén nagy tűz ropogott és sok különös lény izgett-mozgott körülötte.
Ámuldozva meresztette a szemét. Egyszerre riasztó röfögés, visítás támadt valamerről s egy kis fekete állat törtetett elő a ropogó hóban. Az ismerős Kétlábú némán rohant a nyomában, a trágyadombon utolérte, leteperte s akkor velőbe-hasító keserves ordítás harsant feléje, amely lassacskán ziháló hörgésbe csukladozott át.
Az anyja aggódva nyerített fel, dobogni kezdett a helyén, nyihogva futott oda mellé, szorosan hozzásimult, a lábán le s fel szaladgált a rettenet bizsergése és fülét hegyezve meredt a hideget ontó ajtóra.
Nemsokára bedübögött a Kétlábú, nyugtalanító, erős szagot hozott az öklén, ami még a széna illatán át is megcsavarta az orrát, az anyja nagyokat horkantott rá, végigvágott a hátán, a sarjút a jászolba gyömöszölte, becsapta az ajtót s a Nyalka megzavarodott fejében olyan koromsötétség lett, akárcsak az ólban… Történt, hogy hideg, csilingelő holmit akasztottak a nyakába és ő is kimehetett a fényes résen.
Édes eldöbbenés szakadt rá a szellős tündöklésben. A bámulatra méltó gémeskút mellett parányi állatok nyüzsögtek, karicsáltak, hápogtak az eperfa zöld terebélyének alig bírta a hegyét felfedezni, afölött meg valami káprázatos ragyogó reszketett, amibe sehogyse tudott belenézni.
Farocskáját incselkedve csiklandozta a meleg, odazökkent az anyjához, hogy hempergő játékra csalogassa, de a Kétlábú végighúzott rajta. A lovak háta mögé menekült, ám még jobban megriadt, mikor azok hirtelen elindultak és látta, hogy a nagy, jászolforma zörögve a sarkukba lódul. Aggódva tartotta szemmel az elmaradni sehogysem akaró kerekeket, ha meg másfelé pillantott, mindenütt kétlábú állatokat vett észre, köztük egész kicsinyeket is, amelyek a porban hencseregtek.
Egy kaptatónál hörögve állott meg az anyja, de az ostornyél püfögő csapásaira vergődve erőlködött odább a társával együtt. Nyalka egyre a süvöltöző ostort leste és remegve csengőzött utánuk. Ha tétován el-elmaradt, azonnal felhangzott az ordítás: — Csida, ne! Erről is, amarról is recsegő szekerek kerültek elő s az előttük kornyadozó lovak hangosan összenyerítettek, amint egymás mellett elhaladtak.
Az agyát nyaggató zűrzavar lépten-nyomon növekedett, odasiránkozott az anyjához, ám az csak némán nézett le reá a szemlő alól. Mókusszag után a szájból patácskái keservesen sajogtak, mikor az alkonyatig tartó hajsza után lerogyva mókusszag után a szájból maga alá szedhette. Pitymallatkor harmatos mezők hívogatták viháncoló futkosásra, de a Kétlábú parancsára oda kellett szegődnie a lovak nyomában lassacskán, arráb-arrább túródó eke mellé.
Elandalgott a barázdák során és addig szívogatta magába a füvek aromáját míg csak rá nem ízeledett a leves lucernára. Hol a szekér körül, hol az eke mellett érték utol az esték, csendes telegedésük közben mindig egyformábbnak kezdtek előtte tűnni az egymásra forduló napok és akár a száraz malom álmosítóan mókusszag után a szájból, óriási kereke, úgy lengett körülötte körbe, körbe, körbe: az élete.
Nyári porban, dércsípte avaron, puhán engedő hóban, freccsenő, kékes tavaszi sárban, temérdeket fordultak a szekér kerekei, amelyeket Nyalka kísérgetett. Sejtelme sem volt róla, hogy nekidélcegedett és a hajdani kiscsikó módjára tekintgetett hátrafelé, hol maradnak a nagy lovak, mikor az új nyáron végigvezették az udvaron.
Már kordult a kapu szárnya, hívogatólag nyerített fel, az anyja válaszára megszegte a lábát, meleg rimánkodással függesztette szemét ostoros vezetőjére, de az rá se pillantva, gyorsabb lépésre ösztökélte egy csípős suhintással.
Az istállók, a górék mind elmaradoztak és nemsokára olyan mesgyére tértek, amelyen még sohasem járt. A szikes, kicserepedzett nyomáson legelésző jószágra akadtak. Egy nagy kormos bika kivált a tehenek sokaságából és mérges bömböléssel cammogott jódarabig utánuk.
Szirtes Edina Mókus: Én nem a Pókember vagyok, hanem a Szolmizátor
A szemhatár kinyílott, a reszketeg távolban fehér házak páráztak az izzó nap alatt, türelmetlenül várta, mikor érkeznek közéjük, de a háta megöl arrafelé suhanó hűs szellőtől váratlanul szárnyra kapott a lógos tornyú falu és mindenestől elszállott a puszta pereméről.
Bármerre vágtatott a tekintete, semerre sem ütközött bele semmibe a haloványzöld végtelenség fölött… Bizsergett a bokája, a szügye meg-megrángott és örvendezve nyerített rá két szabadon ácsorgó szürkére, amint a csapás kanyarodójánál megpillantotta őket. A lovak hangtalanul ütötték fel a fejüket, azután csetlő-botló lépéssel arrább vonszolták csörömpölő béklyólyukat, ahol dúsabban csimbókosodott a gyep.
Csend volt, csak a messzi tocsogók felől mókusszag után a szájból a békák zengése… Hirtelen felhő kerekedett előttük.
Vaszary Gábor-Monpti
Halk morajlás kelt benne, amely egyre nőtt, zúgva közeledett s egyszerre mint valami látomás, orkánlott el mellettük a ménes, gomolygó poruszályt csóválva robajlása nyomán.
Nyalkát forró őrület szállotta meg. Rúgott, vágott, tomboló vággyal szabaddá akart lenni mindenáron. Vezetője dühödt erővel igyekezett lefogni s hogy már-már kiragadta a kötőféket a markából, felkapott egy töviskés gallyat és ordítva csépelte zúzta vele, ahol csak érte.
Minden tagja sajgott, mikor újra útnak indultak. Hátuk mögött maradtak a nagy itatók, vörös kőhíd kongott fel alattuk s késő alkonyatkor egy szélfogóhoz értek. Kékgatyás csikósok dongták körül, lecibálták a kötőféket a fejéről és rá se hederítve felhurkázott bőre nyilallására, kényeskedve szökellt az ifjú mének közé.
Elfeledte az anyját, mindent, mikor ennyied egyforma magával ily hatalmas falkában lelte fel magát. Volt ott mindenféle csikó! Fekete, mint ő, meggypej, sárga hófehér, almásszürke és vasderes. Odatódultak hozzá véges-végig szaglászták, örvendező röhögéssel üdvözölgették.
Eltelhetetlen mohósággal nyeldekelte a puszta esti zamatát és boldogan dobogó szívvel őrt körbe-körbe még akkor is, mikor a többiek már rég alkalmatos éjszakára való fekvést kerestek maguknak.
Egy kis puli kutya mérges csivogással kerülte a szélfogót szüntelenül, más nesz sehonnan sem kelt. Édes ernyedtségbe zsongulva feküdt karikába. Csak a nyugvó mének árnya feketéllett rá mindenfelől, egyéb nem látszott az esőillattal szálló fellegek alatt. Az özön csikó párázása zavartalan nyugalommal zsúfolta tele, minden szusszanással büszkébbre, bátrabbra érett.
Bóbiskolni kezdett, de hirtelen hőkölve kapta fel a fejét. Messzecskébb az alacsony sövénynél lobogó sörényű láng ágaskodott elő, amely sziporkázva rugdalta szét az altató sötétséget. Talpra ugrott, odakocogott és látta, hogy a kétlábú állatok csapatosan settenkednek a ménes körül az éjszakában.
Ott guggoltak a zsarátnoknál, bűzölgő húsdarabokat forgattak felette, csupasz pofájuk piros fényben rémlett és egyszerre valamennyien keserves üvöltésbe kezdtek. Szorongva kapálta a földet, felnyerített, az egyik orron csapta s akkor elténfergett a nádsövénytől. Megint leheveredett, de az álom csak akkor ült le a szemére, mikor a parázs kihunyt és siket csend borult felibe. A setét hajnal már ébren találta. A fellegtelen magasság sebesen világosodott, nyüzsgés támadt a szélfogóban s az elsők között surrant ki a nyíláson.
Rögtönibe neki akart vágni a határtalanságnak, de a hatalmas paripákon vigyázó csikósok kurjantása egyre visszatorpantotta. Nyomasztó érzés fogta el, szüntelen magán tudva pisla szemüket, ám ahogy lépésből ügetésbe, azután vágtatásba kezdtek, kicsapódtak az mókusszag után a szájból, boldog hajrával szabadjára engedte szilaj erőkifejtésért sóvárgó izmait, élvezte mint súrolják testét a mellette hullámzó gerjedt vérű testek, látta az előtte suhogó csikók lecsapó, feldobbanó patáit, hallotta a fara mögött dübörgők szaggatott fújását, megtajtékzó ínnyel falta a hajnali levegőt, a mámoros bódulat réges-régen elmúlt vadmének lelkének éledezésével repítette a pusztaság végtelen síkján.
A legelöl szálló kékgatyás az itatónál visszakanyarodott, kongatására egyszeribe lassódtak, lépésbe ereszkedtek a csikók s csakhamar nyugodt legelészésbe fogtak.
Nyalka még mindig úgy kapogatta a patáit, mintha tüzet raktak volna alatta és nagy nehezen féreggyógyszer gyermekeknek 2 éves kortól rá magát, hogy beleharapjon a gyepbe.
Alkonyat tájt, mikor csendesen poroszkáltak hazafelé, egy másik ménes akadt az útjokba. A nagyobbacska csődörök felröhögtek, csapódozni kezdtek az idegen csikók felé, de a kékgatyások rikoltására visszaszállingóztak. Nyalka mohón kóstolgatta a kancaillatot s a karcsú jószágok felé pattant. A karikás süvöltve zúdult a farára, felnyikkant és szaporán vitte irháját a pajtásai után. A vörös hídon megállott és teleszedte magát a kancaménes felől áramló fuvalommal.
Tudja-e, hogy a macska miért tolja a fenekét a gazdája orrához?
Fekete árnyéka élesen vált le a sárga esti égről, amint hosszan esekedve, zengőn nyerített bele a távolba. A sötétségből mintha válasz érkezett volna. Megtorpant, egyet ugrott, de a kelő hold szennyesvörös karimájában felormosodott a csikós imbolygó árnya s akkor riadtan futott át a megdübörgő kőboltozaton. Valahányszor csak felemelte a fejét az éjszakai megnyugovás után egy-egy kedves társa enyhe nyakáról, eltelni nem tudó, örömös érzéssel pillantotta tele feketelángú szemét a pusztával.
A nap hűségesen kísérgette a ménest simogató melegével, akármerre térül-fordult a rengeteg legelőn. Csillogó szőrének minden szála élveztette vele pezsgető erejét. Jó volt alatta élni, kószálgatni, játszani. Hosszan nézegetett a violás, szagontó messzeségekbe, elcsóválgatta a nyakát a nyughatatlanul vándorló felhők után, fel-felfülelt az özönféle madárhangra, figyelmes cimpával fürkészte a szellők titokzatos fordulásait, kínálgatta, jól jóllakatta a lábát a kifogyhatatlan végtelenséggel, harapásnyira terült elébe a jóféle fű s egyetlen iramodással hűs vízbe habzsolhatott.
Minden porcikájának nyújtott valami gyönyörűséget a puszta, eggyé élte magát vele s csak egy szörnyű délután dobbant a szíve tőle külön. A fergeteg, mint valami gubancos szőrű, ordas komondor lopakodott fel a szemhatár alól. Komor setétség omlott le, a magasságból morgás hallatszott, harsogás támadt, portölcsér vágtatott elő s a gyenge nádszálak őrült ijedelemmel hátráltak bele a feltüremlő vizekbe.
A csikók összecsukló ínnal zsúfolódtak egy garmadába: Nyalka a szélen toporgott, sehogy se tudott beljebb furakodni.
Iszonyú csattanások reccsentek az agyába, a legelő remegett tőlük, mintha temérdek óriási ostorral kongattak mókusszag után a szájból köröskörül.
Egy dühös roppanás tűzcsapója mellette cikázott le, a szeme elvakult, felágaskodott és menekülésre feszítette a szügyét. A kék lobbanásoknál megpillantotta a mellette álló csikóst. Gúnyája csattogva repdesett az orkán fekete kavargásában s karikásával hátrakényszerítette. Dülledt szemmel farolt előle, beleásta a fejét a társai testébe. Zúgott, zengett a mindenség, eszeveszettül jajgattak felette a sirályok, jégeső kopogott a hátán, végveszedelem sejtelme fagylott át rajta, de ahogy lassan-lassan szelídült a fellegek vakogása, világosabb lett, egyszerre tisztán megérezte, hogy a tomboló rémség nem fog bennük kárt ejteni.
Nemsokára diphyllobothriasis parazita életciklusa a kékgatyások rikkantása és cuppogva indultak hazafelé. A szél még akkor éjszaka elült, de az eső reggel is mókusszag után a szájból, csak estenden fehérlett elő a nagy csillag. A balzsamos mókusszag után a szájból juhnyájjal találkozott a ménes. Ellepték a nekizsendült legelőt, még a magasság kék mezeje is nyüzsgött a kis fehér báránykáktól.
Füllesztő vakmeleg támadt. A pőcsikek rajostól csaptak a csikókra. Nyalka majd kibújt a bőréből, olyan bolond kedv torlódott össze benne. Ugrabugrálva csipdesett a társai nyakába s mire utána faltak, fürge ügetésbe kapott.
A kergetők már-már beérték, de akár röptöt a kerengő kékvérese, olyan sebesen váltott vágtát, kitört s a többiektől messze, csakúgy magamagának körözgetett. Gőgösen szügyébe vágta a fejét, lobogott a sörénye, karcsú bokáit negédesen emelgette, örült a teste könnyed lengésének, hunyókáló szemmel élvezte az ütemes kerinbóbázást, két lábra állott, belehadonászott a levegőbe, nekiiramodott: összekapta fűzvessző módra hajló derekát, átsuhant az árkon, egyet perdült, visszapattant s vihogva hengergőzött bele a harmatba.
Mikor talpra akart evickélni, kékgatyások szaladtak hozzá, kötőféket kavarítottak a fejébe, egy tűzrakás mellé vezették, rávetették magukat és a földre teperték. A váratlan támadás alaktalan ijedelemmel töltötte el.
Esdőn nyitt fel, a másik pillanatban meg fájdalmas hördülés szakadt ki a torkán. Az izzó bilyogozó vas perzselt sustorékolva a farába. Lenyűgözött izmai apró vonaglásnál többre nem értek és tehetetlenül, bódult elborzadással dülledt rá a szeme a kétlábú rémekre. Mikor szabadjára engedték, egyetlenegy akarásba ágaskodott a lelke: hogy elmenekülhessen előlük.
Vadul nyerített fel, és nekisüvöltött sajgó sebével a véghetetlen síknak.
